• Krisztina Rácz

Az aranykezű lány

Frissítve: 2021. febr. 1.


Teljesen lenyűgözött ez a kép a facebookon az egyik ismerősömről. A színvilág, ember és természet harmóniája, az összhang, a szépség, a melegség, miközben teljesen áthatja az ősz varázsa. Azonnal tudtam: ilyen kép nekem is kell. Mivel a posztban a fotós neve is fel volt tüntetve így gyorsan megtaláltam az alkotót, Báró Mónikát.


Az épp készülő honlapomra szerettem volna fotót magamról és ragaszkodtam az őszi színvilághoz, kifejezetten tetszett, hogy a stúdió- és rendezvényfotózáson kívül vállal fotózást a természetben is. Meg is volt az első közös pont: mindketten szeretünk az ügyfelekkel a természetben dolgozni, mert könnyebben önmaguk tudnak/mernek lenni az emberek. Móni szereti a sétával egybekötött fotózást, én pedig a sétáló coachingot vagy akár egy-egy wellbeing programot a természet lágy ölén.Az az aprócska tény, hogy idő közben december lett, kissé keresztbe húzta a számításomat, mert ha még találunk is színes őszi leveleket, a hideg miatt csak kabátban tudunk fotózni, az pedig egy honlap profilképének nem igazán ideális.

Így Móni szakértelmére bíztam magam, és elfogadtam a műtermi fotózást. Nem bántam meg.

Móni rutinjának és kedvességének köszönhetően nagyon jó hangulatban telt a fotózás. Hamar megtaláltuk a közös hangot és bátran rábíztam magam. Egy órán keresztül olyan játszi könnyedséggel lengett körbe és ugrált létrára fel-le miközben lámpákat huzigált, paravánokat tologatott, kanapét rendezett át, mindezt olyan könnyedén, mosolyogva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, miközben fényképezőgépe kattogott, ő pedig végtelenül kedvesen instruált és irányítgatott egyik díszlettől a másikig. Látszott, hogy élvezi, hogy tér, s idő elveszett számára, teljesen belefeledkezett a fotózásba.


Ahogy az lenni szokott, belőlem is előtört a szakmai ártalom és megtudtam róla ezt-azt, ami aztán arra inspirált, hogy megírjam a pályafutását.


Fogadjátok szeretettel Báró Mónika történetét.

***

Érdekesen indult a pályád. Ötvösnek tanultál, de végül nem abban találtad meg a számításodat. Mi történt?

Mindig is foglalkoztattak a művészetek és a kreatív tevékenységek. Művészeti iskolába jártam rajz tagozatra, később építészetet tanultam a gimnáziumban, plusz 16 évesen volt egy cserediák év Amerikában, amely nagyon meghatározó szerepet játszik az életemben, hiszen a Kaliforniában töltött hónapok alatt keltette fel az érdeklődésem a fotográfia. Akkor még csak azzal a céllal kezdtem el fotózni, hogy megörökítsem azt a sok szépet, amit ott láttam, de idővel nem kötelességtudatból kattintottam el a képeket, hanem inkább örömből és kedvtelésből. Akkor még nem is sejtettem, hogy ebből a szerelemből később hivatás lesz.


A gimnázium végeztével ötvösnek tanultam, aztán törekedtem megtalálni a helyem a szakmán belül, ami nagy kihívásnak bizonyult. Többfelé próbálkoztam, de csekély sikerrel. Úgy vettem észre, hogy nőként hátrányt jelent a szakmában a gyermekvállalás miatti esetleges kiesés a munkából, ugyanakkor nagy előnyt jelent, ha valamelyik szülő vagy mindkettő ötvös, hiszen így kész műhely, ügyfélkör és kapcsolatrendszer áll a kezdő ötvös rendelkezésére. Önálló műhelyt nem állt módomban működtetni Budapesten és a nemesfém értékesítésre vonatkozó szigorú szabályok sem kedveztek az álmaim megvalósítása szempontjából, ezért inkább hazaköltöztem Csíksomlyóra és ott próbáltam szerencsét vállalkozó kézművesként. Szülői támogatással kialakítottam egy rendkívül hangulatos műhelyt Csíkszeredában, ahol elkezdtem alkotni, azonban egy idő után be kellett látnom, hogy ez a tevékenység önmagában nem elegendő a megélhetéshez és a független élethez. Több év kitartó munka és próbálkozás után eljött a vált(oz)ás ideje.


Visszatértem Budapestre és munka után néztem, de ezúttal kompromisszumot kötöttem, és nem a szakmámban helyezkedtem el. Elengedhetetlenné vált egy stabil jövedelemforrás, hiszen ki kellett termelnem az albérletem árát, így az akkori párom biztatására a Honvéd Kulturális Központban vállaltam munkát rendezvényszervezőként. Az ő ötlete volt, hogy kipróbáljam magam ezen a területen, és mivel akkor még nagyon befolyásolható voltam, nem zárkóztam el az ötlet elől. Hála a rendezvényszervezői állásnak, független lettem és ki tudtam fizetni a lakbérem is, de nem éreztem a helyemen magam. Egy idő után elegem lett a rendezvényszervezői létből a honvédség világában. A kezdetek óta távol állt tőlem a katonaság, a szigorú protokoll és a formaságok, ugyanakkor az egészségem sem szolgált jól abban az időben, amit intő jelként értelmeztem. A honvédségnél töltött első hetekben kificamodott a bokám – már akkor észre kellett volna vennem, hogy rossz irányba tartok, mégis csaknem két év telt el mire összeszedtem az erőmet és a bátorságomat, és felmondtam, hogy a saját utamra lépjek.

A rendezvényszervező időszakban az írás segített abban, hogy megéljem a kreativitásom. Sok verset írtam, amelyek egy közös verseskötet formájában jelentek meg, amit az ikertestvéremmel együtt állítottunk össze saját írásaink és fényképeink ötvözésével Aranyközéputazás címmel.


Felmondás, szakítás, mélypont. Miután mindent felégettem magam mögött Budapesten, ismét hazatértem, de akkor már tudtam, hogy hamarosan újra Budapesten leszek, mert úgy éreztem, hogy hív vissza a város és hív a fotózás.


A Honvéd Kulturális Központban korábban szerveztem egy fotókiállítást és volt szerencsém megismerkedni az alkotóval is, aki nagy hatással volt rám. Amikor visszamentem Pestre, akkor megkerestem őt, aki asszisztensévé fogadott, biztatott és tanított, ugyanakkor kisebb munkákat is kaptam tőle. Később, amikor ő New York-ba utazott hosszabb időre, akkor én vezettem Budapesten a stúdióját. Ezzel egy időben megismerkedtem egy nálam fiatalabb fotós lánnyal, aki a párjával együtt nyitott egy stúdiót Szentendrén és munkatársat kerestek, így nem volt kérdés, hogy csatlakozom hozzájuk. Szentendrén a fő szolgáltatásunk a családi fotózás volt szabadtéren és stúdióban egyaránt.


Így indult a fotós karrierem. Nem volt egy tudatosan tervezett dolog, sokkal inkább egy ösztönös döntés, amelyből spontán és organikusan, majdhogynem álomszerűen bontakoztak ki a történések. A váltás előtt még nem tudtam mi lesz, csak követtem, amit a szívem diktált.


Mikor volt az a pont, amikor elkezdted otthon érezni magad a fotózásban, és amikor már azt mondtad, hogy ez a hivatásom? A honvédségnél töltött évek megtanítottak hallgatni a saját belső hangomra és a testem jelzéseire. Rendszeresen visszatérő rosszullétektől és alvászavartól szenvedtem, amelyekből nem láttam a kiutat addig, amíg egy véletlen folytán meg nem mutatkozott a megoldás. Egy sportrendezvényt kellett fotóznom egyik alkalommal, amikor annyira rosszul voltam, hogy legszívesebben csak feküdtem volna egész nap. Reggel közeledett a rajt ideje, nekem meg ott kellett állnom a rajtvonalban, hogy megörökítsem az eseményeket. Nem volt más választás, erőt vettem magamon és elkezdtem fényképezni. Mire az összes versenyző kifutott, én már sokkal jobban éreztem magam és néhány óra után teljesen megjavult az állapotom. Rájöttem, hogy a fotózás több egy kedves kreatív tevékenységnél, a fotózás terápia, szenvedély, életforma, hivatás. Mivel folyamatosan jó visszajelzéseket kaptam a megrendelőimtől, elkezdtem bízni önmagamban és abban, hogy ez az út talán nem fog zsákutcába torkollni.


Mit szeretsz a fotózásban?

A fotózás flow élmény számomra. Ilyenkor teljesen kikapcsolok és megszűnik az idő.


A terepmunkán túl szeretem a fotókidolgozást is, ami hasonlít az ötvösségre, hiszen magányos tevékenység, amikor csendben és elmélyülten “csiszolgathatom és polírozgathatom” a nyersanyagot, amíg el nem éri az előre megálmodott formáját.


Rendkívül sokat jelent számomra, hogy a fotózások során emberekkel kerülök kapcsolatba, akikkel meg kell találnom a közös hangot és kialakítanom egy bizalmi kapcsolatot, ami sokkal nagyobb kihívás, mint a technikai dolgokban való kiigazodás. Számos különleges embert ismertem meg az évek során, akik közül jó néhány visszatérő megrendelőmmé vált.

Nagy izgalommal tölt el egy éttermi fotózás során a séffel való találkozás és az összhang megteremtése, egy ingatlanfotózás során egy új épület felfedezése és a belső terek lényegének megérzése, egy aktfotózás során a modellel való megismerkedés és a képek elkészítéséhez szükséges erős bizalmi alapok lerakása, a modell megnyitása, lazítása, minden apró rezdülésének a figyelése.

Mindegyik feladat más és mindegyiket imádom.


Mi a te fő fotós területed? Mondhatunk-e egyáltalán ilyet?

Az alkalmazott fotográfián belül mostanában az ingatlanfotózás és a gasztrofotózás volt túlsúlyban. Ezek a munkák viszonylag nyugisnak mondhatók, hiszen nem egyszeri és megismételhetetlen pillanatok megörökítéséről van szó, mint például egy esküvő fotózása esetén. A nyugis munkák mellett viszont fontosak számomra az adrenalinos, nagy kihívást jelentő feladatok is, mint például az esküvő vagy az aktfotózás. Mindközül az akt az egyik kedvencem. A különböző témák jól kiegészítik egymást és mindegyikre szükségem van, hogy meglegyen a teljesség érzése.

Most a helyeden vagy?

Úgy érzem igen. A Covid miatt van egy kis izgalom bennem, hogy milyen irányba fognak alakulni a dolgaim, ugyanis a legtöbb megrendelésem turizmussal kapcsolatos területekről érkezett: éttermek, szállodák, Airbnb lakások. Szerencsére a Covid ellenére is akadt munka, aminek nagyon örülök, és folyamatosan azon munkálkodom, hogy bővítsem az ügyfélköröm, és ezzel a lehetőségeimet is.


Örülök, hogy kipróbáltam a vállalkozói létet. Úgy érzem ez az én világom. Persze megvan az árnyoldala is, hiszen nekem nem 8 óra a munkaidőm egy héten 5 nap, hanem 0-24 órában működöm a hét minden napján. Cserében néha megengedhetek magamnak egy kis pihenést valamelyik hétköznap, ami különösen jól szokott esni. Mivel azt csinálom, amit szeretek, nem megterhelő a nagy igénybevétel, inkább felpörget és hajt tovább.

Hálás vagyok a vőlegényemnek, aki a vállalkozóvá válásom kezdetén mellettem állt és bevezetett ebbe a világba. Sokan vannak, akik ki akarnak törni az alkalmazotti létből, de nem mernek. Ilyenkor rendkívül sokat nyom a latban, ha van egy kis segítség induláskor. Persze az is benne van a pakliban, hogy valaki vált és rájön, hogy a vállalkozást nem neki találták ki. Ez is teljesen rendben van. Egy próbát mindenképp megér. Az útkeresésre szánt idő nem kidobott idő! Mit tanácsolsz azoknak, akik nem tudják, hogy merre induljanak el? Te voltál abban a helyzetben is, hogy nem találtad a helyed (be nem fogadó közeg), illetve voltál olyan helyzetben is, hogy külső hatásra csináltál valamit.

Nincs univerzális recept, de ha valaki felismeri, hogy már nem elégedett, nem boldog egy munkában, akkor érdemes megfontolni a váltást. Fontos a türelem is, hogy ha valami tetszik, akkor azzal foglalkozz lépésről lépésre és egy idő után rájössz, hogy valóban neked való-e. Minden nap tegyél azért, ami érdekel, és majd kialakul.


Móni fotóit a https://www.facebook.com/baromonikaphotography/ linken és a https://www.baromonika.com/ oldalon tudjátok megtekinteni.

***

Ha te is habozol, mert a régi munkád már nem tölt el örömmel, de az új irányról még fogalmad sincs, vagy már neked is jelez a szervezeted, hogy valamit másképp kéne csinálni, keress meg, örömmel segítek.

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése